Sokat írtam már az egyetemek finanszírozásáról, az oktatók-kutatók helyzetéről. (A lendületes csoportok helyzete nyilván nem tipikus.) Oktató-kutatói életpályamodell nincs egyelőre, viszont van helyette pedagógusi és ebből jól látható, hogy kb. mit vár a társadalom/kormány/miniszter(?) a pedagógusoktól. Így már minden érthető.

Szerintem az életpályamodell egy Nash-egyensúly, aminél létezhet jobb stratégia-kombináció is, de egyelőre utópia. Nagyon leegyszerűsítve kétféle tanár van: jó és rossz, illetve van jó és rossz fizetés (és körülmények). 

Jók-e a tanárok? Vannak jó tanárok, ezt a Fazekasban eltöltött éveim alatt (is) tapasztaltam és ma is találkozom sok remekül felkészült fiatallal. Ugyanakkor rengeteg olyan hallgatóval találkozom, akinek pl. matematikai alapvetésekkel, a matematika mindennap használt részével is gondjai vannak. Ha egyedi esetekről lenne szó, legfeljebb az érettségit okolhatnám (Hogy kerül az ilyen egyetemre? Vagy csak a százalékszámítást nem kérdezték az érettségin?), de az, hogy általános és komoly bajok vannak, valószínűsíti, hogy sok rossz tanár is van. Aki nem tudja, az tanítja - mondják. Ez egy kicsit erős, de pedagógusnak menni nem vonzó karrier, ami a tanári szakokra jelentkezők pontszámain évek óta megmutatkozik. Ez nem azt jelenti, hogy minden tanár szakos gyalázatosan alacsony pontszámmal került egyetemre, csupán azt, hogy vannak olyan tanárok, akiknek úgy tanítják a matekot, hogy talán maguk sem értik. Az évek alatt annyi nélkülözésen, megaláztatáson mentek át a pedagógusok, hogy mára már csak az maradt, aki vagy fanatikus, vagy nem tudott a pályáról elmenekülni. Az előbbiek tartják életben a rendszert, de láthatólag a kormányzat pedagógus címén elsősorban az utóbbiakra gondol. 

Mi a helyzet a fizetéssel, a körülményekkel? A magyar oktatók/pedagógusok látszólag csereszabatosak, leválthatók. Nem baj, ha Gabi néni nyugdíjba megy, mert jön helyette új matek tanár; nem baj, ha Ági néni besokall és elhagyja a pályát, majd jön helyette új tanító néni. A csökkenő gyerekszámok mellett egy helyettesíthető tanár értéke nulla: ez pontosan a jól ismert kesztyűjáték*, ahol az egyik (ritkább) kesztyű az osztály, a másik meg a tanár. A pedagógusi életpálya-modell egy olyan pedagógust körvonalaz, akinek tulajdonképpen csak az a dolga, hogy (miután bemagolta a tananyagot) X órát beszéljen, közben felügyelje a gyerekeket. Gondolkodni nem is nagyon kell, s ha azt vesszük ezért egész jól meg is fizetik őket. (Egyelőre nem robotokat alkalmaznak, mert így mégis olcsóbb.) 

A viccet félretéve, a kormányzat a pénzéért pontosan azt kapja, amit megfizet. A tanárok legjobb válasza pontosan és minimálisan betartani az előírásokat. A kormányzat azt kapja, amit kért, igaz, közben a gyerek nem, vagy minimálisan tanulja meg a matekot. Rossz fizetés - rossz tanár, ez a játék egyensúlya.

Persze lehetne másképp is. Másutt hatalmas verseny folyik a legjobb tanárokért. Egy igazgató, aki a legjobb iskolát kívánja kialakítani nem sajnálja az energiát, sem a pénzt, hogy a legjobb csapatot hozza össze. Egy jó iskoláért rajonganak a diákok és a szülők és egy jól működő rendszerben ez nem csak a jelentkezők számában és összetételében mutatkozik meg, hanem például anyagiakban is. Egy jó finanszírozási rendszer nem az iskola költségeit (épület fenntartása, tanárok kora, diplomáinak száma, nyelvvizsgái, stb.) fedezi, hanem az eredményt (pl. diákok kompetencia-javulása) díjazza. Az életpálya modellnek érdeme, hogy önmagában nem jár pluszpénz egy sokadik diplomáért (a papírgyűjtés múlt héten volt), de messze vagyunk attól, hogy a jó tanárokért verseny folyjon, hogy akár egy jó tanár anyagi elismerést is kapjon. 

Pedig a magyar oktatásnak is voltak emlékezetes fejezetei. Ha valaki a Fazekasba, Higany tanár úrhoz járt fizikára, akkor... nos, aki oda járt, az pontosan tudja mit jelent. Nem hiszem, hogy Higany tanár úr képzési rendje megfelel a NAT sarokkövei által belőtt pályának: Elsőben pl. nem is tartott fizika órát, mondván, hogy még nem tudunk elég matekot hozzá. Aztán behoztuk a lemaradást. És sorolhatnám még a tanárokat, akik azért voltak emlékezetesek, mert szívvel-lélekkel, mély szaktudással, tapasztalattal tanítottak. Higany tanár úr nem helyettesíthető. Jöhet más, de nem lesz ugyanaz. Szent István óta meghatározó jellemzője ennek az országnak a sokszínűség. A magyar oktatás sikerkorszakai mind kiváló iskolák közötti kemény versenynek, tanár-óriások határozott és töretlenül végigvitt egyedi koncepcióinak voltak köszönhetők. Az ilyen kreativitásra most nincs idő. A kreativitás, a tanári szabadság kiölése az új rendszer súlyos hibája.

Lehetne egy olyan életpályamodell is, ami kevés kontakt óra és nagyfokú oktatói szabadság mellett, magas és differenciált fizetést kínálva tenné vonzóbbá a tanári pályát. A tanítás önmagában érdekes és jó dolog, vonzó pálya lenne a legtehetségesebbek számára is. Finnországban így működik, igaz ott sem egy pillanat alatt lett ilyen az oktartás. Nálunk sem menne egyik pillanatról a másikra, viszont legalább a rendszert a hátukon vivő pedagógusoknak lenne (munka)ideje és érdeke kibontakozni. 

*Kesztyűjáték: a játékosoknak bal, vagy jobb kesztyűje van, de csak egy pár ér valamit. Ha bal kesztyűből van kevesebb, akkor a bal kesztyű tulajdonosok diktálják a feltételeket, a magban a jobb kesztyűk tulajdonosainak kifizetése 0.