Most aztán végérvényesen kitört a nyár és ezzel el is jött a tanároknak (is) a pihenés ideje. Vagy a kutatásé. Ugyanis egyre általánosabban elfogadott, hogy az tanít jól, aki kutat is és kutatni évközben, tanítás mellett rendszerint csak alvás helyett, vagy hétvégéken akad idő. Valóban, most nem kell a Neptunnal hadakozni, viszont a nyárral együtt kitör a konferenciaszezon is és konferenciákra járni is elég időigényes és strapás dolog (a költségekről nem is beszélve). Miért fontosak a konferenciák??

Maradjon ez egyelőre költői kérdés, nézzük meg, hogy is megy egy konferencia. A kutató egyszer csak kap egy emailt valamelyik szakmai kapcsolatától, hogy lesz egy ilyen és ilyen konferencia. A konferenciafelhívás, vagy magyarosan „call for papers” leírja, hogy kik, mikor, hol és milyen témában szervezik a konferenciát, illetve taglalja a jelentkezés módját és határidejét. A jelentkezéseket a szervezőbizottság megvizsgálja és a szerintük érdemeseket elfogadja. Az elfogadási arány változó, de személyes tapasztalatom szerint nem feltétlenül mércéje egy konferencia színvonalának. A kutató ekkor örül egy kicsit és gyorsan forrást szerez, majd megszervezi az utazását.

Maga a konferencia 1-7 nap szokott lenni. Érkezéskor a résztvevők regisztrálják magukat – tekintve, hogy a regisztrációs díjat már jóelőre ki kell fizetni, itt tulajdonképpen a programfüzet a névkártya és egyéb apróságok átvételéről van szó. Egyes városi legendák szerint a résztvevőket mindenféle cégek elhalmozzák ajándékokkal.. Jelentem, a játékelméleti konferenciák esetében erről szó sincs: egyszer egy szellemes megoldással a konferencia programját és az előadásokat CD helyett egy pendrájvra rakták, sőt egyszer kaptunk egy mágneses uti sakk-készletet kaptunk. (Értik? Játékelmélet, tehát sakk... azt hiszem itt arról lehetett szó, hogy a konferencia viszonylag rossz ár-érték arányát igyekeztek kínjukban ezzel kompenzálni.)

A program ezután plenáris és szekcióelőadások hosszú sora: előbbiek rendszerint meghívott előadók és az összes résztvevőhöz szólnak, utóbbiak a konferencia méretétől függően 3-60 párhuzamosan futó előadáson versengenek a hallgatóságért. Nyilván más okból érdemes ezeken részt venni. Egy-egy nagy nevű kutató a nagy nevét innovatív ötleteivel, a terület kitűnő ismeretével érdemelte ki, és ezért olyan érdekes új területekről tud beszélni, amiből mindenki tanulhat. Mivel ezek az előadók rendszerint igen nagy tapasztalattal rendelkeznek, rendszerint igen jó előadók, s egy egy órás előadás során annyit tanulhat egy ember, mint egy fél könyv elolvasása során.

A párhuzamos szekciók szerepe teljesen más. Itt is vannak nagyon jó előadások, de persze itt vegyesebb a kép. A konferencia-részvétel csúcspontja a kutató saját előadása: ez az a pont, ahol a hónapokon át folytatott kutatás megmérettetik. Itt fordulhat elő, hogy valaki egy olyan kérdést tesz fel, ami egy komoly közös munkához vezethet; itt derülhet ki, hogy a modell egyik része nem világos, át kell írni, mert később a folyóirat bírálója sem fogja szeretni; kiderülhet az is, hogy az eredmény rossz: ez persze kellemetlen, de kellemetlenebb a rossz eredményt publikálni; és előfordulhat az is, hogy az előadás után egy kedves kolléga megkérdezi, hogy akkor ez most hol is különbözik az ő 8 éve publikált, és az előadásban hivatkozott cikkétől?! Még ha nincs is kérdés, maga az előadás is fontos: fontos, hogy a szerző neve, a cikk címe, gondolata közkézen forogjon, hiszen jó esély van arra, hogy a cikk későbbi bírálói is a hallgatóságból kerülnek ki. Teljesen más, ha egy, már ismert cikket kapnak kézhez.

A legtöbb szekcióelőadást persze más tartja. Itt is sok érdekeset tanulhatunk, kereshetjük a kapcsolódási pontokat, és persze az előadó hálás minden építő kritikáért, legyen az egy hiányzó hivatkozás, vagy a modell egy további lehetséges alkalmazása. Észrevételeket tenni ugyanolyan fontos, mint kapni, viszont, míg az utóbbira legfeljebb várhatunk, itt mi lehetünk a kezdeményezők. Ez a fajta feedback a kutatók közötti kommunikációnak egyik legfontosabb formája.

Végül, a konferencia legfontosabb része: a kávészünet. Egy szekcióelőadás 15-20 perc, plusz 5 perc szokott lenni a kérdésekre. 5 perc nyilvánvalóan nem elég egy komoly eszmecserére, a mélyebb vitára ott a kávészünet. Bármily termékeny is a kávészünet, sajnos időnként megszakítják előadások. Ennek részleges kompenzálására találták ki a gálavacsorát, esetleg a városnéző túrát, ahol a beszélgetés folytatható és egy pohár bor mellett a kutatóból is előbújik az embertárs, szóba kerül a család, a politika, vagy éppen a foci VB.

A Hogyan működik? posztsorozatban a kutatói élet kívülállók számára talán misztikus aspektusaival foglalkozom remélve, hogy ezzel az újabb kutatógenerációt is segítem.