Pár nap és százezer új hallgató lepi el az egyetemeket, főiskolákat. Irigylem őket, mert életük legizgalmasabb és legjobb évei következnek. És sajnálom őket, mert egy nagyon nehéz játékra váltottak jegyet.
Azt hiszem a gólyákra lecsapó hihetetlen szabadság az, ami olyan különlegessé teszi ezeket az éveket. Felpörög a társasági élet, sok életre szóló barátság születik, a szerelmekről nem is beszélve. Itt már legális az alkoholfogyasztás (ezzel a halllgatók rendszerint élni is szoktak), nem kell mindig korán kelni, és a kreditrendszernek köszönhetően akkor és azt hallgat az ember, amit akar. Jippí!
De ez a szabadság nem jog, hanem egy lehetőség; itt még bárkiből bármi lehet. Lehet. Ugyanis azzal, hogy Magyarország tagja az EU-nak, tagja a közös munkapiacnak, egy mai végzős már nem csak a szomszéd magyar egyetem, hanem az egész unió végzőseivel kerül egy pitlibe. És az álláspályázatokon -különösen a jobb állások esetében- szemben találhatjuk magunkat külföldi versenyzőkkel is. És bizony ők nagyon felkészültek.
Sajnos itthon kialakult egy olyan kép, hogy egyetemre járni csak a "papír" miatt kell, az ott megszerzett tudás teljesen haszontalan. Mint ilyet, nem is érdemes megtanulni, és ha a hallgatók nem tanulják, talán tanítani sem kacsint össze tanár és diák. A vizsgázás innentől fogva bohóckodás, tulajdonképpen sorshúzás, hogy a sok elégtelen közül kit engedjünk át, hiszen 80% nem bukhat.
Nos, ez súlyos tévedés. Külföldön elterjedt, hogy a vizsga az állásinterjún folytatódik, és ott már nincs pótvizsga. Ez nálunk is egyre gyakoribb. Egy barátom a Gerlóczy Kávéház egyik vezetőjeként sokat panaszkodott, hogy egyszerűen nem talál felszolgálót, mert a sok jelentkező "papírja" mögül hiányzik a náluk elvárt tartalom. Mennyivel kellemetlenebb, ha ugyanez egy közgazdász, építész, vagy orvos esetén tudódik ki. A "mutlik" válogatnak - ha itt nincs szakember, hoznak külföldről. Ott ugyanis a hallgatók tanulással, nem tévedés, tanulással töltik az időt, kvázi ezt tekintik feladatuknak.
Így aztán annak van esélye a munkapiacon, aki a diplomáját tartalommal tölti meg. Sőt, igazán annak, akinek nem "csak" diplomája van, hanem több nyelven beszél (nem csak papír van róla!), vagy valami plusszt tud felmutatni. Ilyen lehet a külföldi félév, vagy a saját kutatás, legyen szó TDK munkáról, vagy egy kutatási projektben való részvételről (keressen meg, aki azt hiszi, hogy erre nincs lehetőség!)
Hogy ezek közül, melyik a fontos, az függ a leendő munkahelytől. Ezért aztán célszerű előre tervezni. Elképzelni egy vonzó, nagyjából realisztikus jövőt. És dolgozni a megvalósításán. Ahogy a cikk megjelenésekor is épp mondom majd az Óbudai Egyetem KGK gólyáinak: Bulizzanak sokat, érezzék jól magukat, ... csak közben tartsák a horizonton a szemüket, nehogy félre menjen a szekér.
u.i. A mai poszt nem a játékelméletről szól, bár az, hogy az oktatók/halllgatók mennyire veszik komolyan a munkájukat tipikus fogolydilemma. Nálunk sok helyen a hatékonyság-vesztéssel járó Nash-egyensúly alakul ki; aki egyoldalúan dolgozik komolyan az csak bohócot csinál magából, míg bizonyos intézmények és a "külföld" a végetelen sokszor ismételt kölcsönhatás révén fenn tudja tartani a hatékony egyensúlyt.
