Pár nap van már csak az önkormányzati választásokig. Hollandiában az ember ilyenkor naponta kap újabb és újabb brosúrákat független civil szervezetektől, akik a pártok programját ismertetik, összehasonlítják és elemzik. Nálunk persze ilyen civil szerveződések nincsenek, cserébe viszont a pártok sem mind mondják meg, hogy mit akarnak. Van aki sokat ígér, de mi van, ha valaki nem ígér semmit?
Egy olyan kerületben lakom, ahol még akár izgalmas is lehet a vasárnap. Az izgalom tárgya nem az, hogy ki a második, vagy harmadik erő, hanem, hogy ki lesz a polgármester. Persze lehet, hogy vasárnap majd azt mondjuk, hogy hát persze, de pillanatnyilag még nyitottnak tűnik a verseny. Ilyen helyzetben az ember kampányt - cirkuszt - vár. Ilyen pedig nincs, ugyanis a vitához két ember kell. Monsieur X. mindenütt nyüzsög, tele van vele a sajtó, több levelet kaptunk tőle rengeteg konkrétummal: ilyen park, olyan gát, amolyan játszótér. Monsieur Y. némán, kicsit féloldalasan néz a villanyoszlopokról és csendben vár. Y.-ról látszik, hogy kedves ember, de ha nem nézek utána, azt sem tudnám, mit végzett, mióta politizál. Parkról, gátról, játszótérről a részéről semmi. (Valahogy a többi párt eddig elkerült minket.)
Y. mindenképpen játékrontó, hiszen a kampányhoz hozzátartozik a sárdobálás, értelmetlen ígérgetés - egyáltalán politikus az ilyen? Ha megválasztják, fel fog nőni a feladathoz? Persze Y. mögött is ott áll egy párt. A Párt hozza az ideológiát, a terveket, egy párt majd mindenről gondoskodik. De a párt sem mond semmit. Hogy is van ez?
Egyik kollégám, Morgane Tanvé a választási kampányok kommunikációs stratégiájával is foglalkozik (Tanvé, 2010). Bár cikke a kétpárti konfliktusról szól, talán nem is állunk ettől olyan messze a kerületben, ráadásul még ha a játékelméleti modell nem is általánosítható a következtetések, az intuíció egy általánosabb helyzetben is megállja a helyét.
Eszerint egy pártnak a kommunikációjában két szempontot kellene figyelembe vennie. A konkrét tervek nagyon szimpatikussá tehetnek egy pártot amennyiben a tervek pontosan az én elképzelésemmel egyeznek. Nagyon örülök neki, ha a parkot a szomszéd telekre, a parkolóházat pedig a kerület másik végébe tervezik. Ezzel azonban kevesen lesznek így. Például azok, akik mellé a parkolóház épülne kifejezetten ellenszenvesnek tekinthetik a terveket. Általában igaz, hogy a világos program egy szűk választói csoport magas fokú elkötelezésére alkalmas. Egy homályos program ezzel éppen ellenkező hatást vált ki. Mindeki szeretne parkot a kerületbe, és persze parkolóházra is szükség van (természetesen annak az esélyét mindenki nagyobbnak véli, hogy a park kerül a szomszéd telekre), tehát általában a programot többen tartják elfogadhatónak, még ha nem is köteleződnek el mellette olyan mértékben.
Ha egy párt bázisa heterogén - és egy nagy párté szükségszerűen az,- akkor a kampány, a konkrétumok csak megosztják a támogatókat. Ugyanakkor, ha a párt akció-, vagy rétegpárt, akkor célszerű ezeket a jellemzőket kidomborítani: így lehet a konkrét elvekkel szimpatizáló szavazók figyelmét felkelteni, őket a párthoz kötni. Így már minden világos: Y., akinek ugyan sokan csak nevét ismerik úgy véli, hogy ő, vagy pártja annyira népszerű a kerületben, hogy minden további információ felesleges. Ezzel szemben X. csak abban bízik, hogy konkrétumai elegendő szavazót győznek meg.
Hivatkozás
Tanvé, M. (2010): Ambiguity & Abstention. Óbudai Egyetem, Kézirat.
