Sokan azt hiszik, hogy a kutatókat csak a siker és az eredményekkel járó szakmai dicsőség, esetleg hírnév motiválja, míg az olyan földi dolgok, mint a pénz teljesen hidegen hagyják. Aki ezt hiszi persze elfelejti, hogy a kutató is eszik, a kutató sem az irodájában lakik (tisztelet a kivételnek) és még akár családja is lehet. Az viszont, hogy a pénz esetleg nagyobb teljesítményre sarkallhatja általában fel sem merül. Ina Ganguli harvardi doktorandusz cikke erre alaposan rácáfol.
Sok szó esett már a tudományos teljesítmény értékeléséről. A szokásos bevezető rendszerint azzal kezdősik, hogy mivel a kutatók munkaráfordítását nehéz értékelni ezért az eredményeiket szoktuk. A kutatásban nincs reggel 8-as kezdés, nincs 30 perces ebédszünet, rendszerint minimális szabályok vannak. Tekintve, hogy kevés kevésbé inspiráló dolog van, mint egy számítógép előtt ülni, aligha volna értelme, hogy egy ilyen kreatív munkában irodai jelenlétet követeljünk meg. Szerintem ezt egy költőtől sem várja senki. Néha egy séta a parkban, egy ebéd egy kollégával többet használ. Persze az is igaz, hogy az ihlet gyakran este jön és a reggel 8-as kezdés nyilván nem megy annak, aki 3-kor fekszik, vagy az ebéd néha egy elhúzódó bizonyítás miatt marad el. Amig ez így van, minden rendben, de a szigorú napirend hiányát nem éli meg mindenki egyformán. Van, akinek egyszerűen elúszik az ideje (láttam emiatt 8+ éven át írt PhD-t), de évekig el lehet érdemi munka nélkül is lébecolni.
Mint Ganguli írja, az ember azt várná, hogy ha a kutató oly sok időt és energiát fektetett a kutatási területén való elmélyülésbe, akkor "nyilvánvalóan" nem fog, vagy akar mással foglalkozni. Ez sajnos nem igaz. Mert bár a kutató elmélyült tudása szakterület-specifikus, általános kutatási rutinja, jó feje hasznos lehet egy gyakorlatibb területen is. Ha meg ráadásul ezzel pénzt is kereshet, akkor késztetést érezhet arra, hogy a kutatási idejében inkább pénzt keressen.
Pontosan ez a helyzet állt elő a 90-es évek elején, a rezsim romjain, amikor mindenki maszekolt. A cikk a szovjet, döntően orosz tudósok esetét vizsgálja. Míg korábban a tudomány támogatása százalékos arányban összemérhető volt a nyugattal, az ideológiai háttér megszűnése miatt egyik évről a másikra harmadára csökkent a tudomány támogatása a Szovjetúnióban. Fennált a veszély, hogy a rengeteg tehetséges orosz tudós szorult helyzetében beáll taxisnak, vagy benzinkutasnak, jobbik esetben elvándorol. A helyzet ellensúlyozására Soros György programot indított, melynek keretében minden olyan kutató, aki legalább 3 cikket publikált a megelőző 5 évben 500 dollárt kapott. A kb egy évi fizetésnek megfelelő támogatást több, mint 26000 kutató kapta meg!
Ganguli ezek után azt nézte meg, hogy látható-e bármiféle különbség a támogatott és nem támogatott kutatók között. A különbség drámai. A támogatott kutatók közül sokkal kevesebben hagyták ott a kutatást, kevesebben is vándoroltak ki külföldre, míg a publikációs termékenységük közel megduplázódott. Látványos hatás egy tulajdonképpen nem túl nagy összegű támogatás eredményeképpen.
Mi a tanulság?
Nem akarom Pálinkás József szavait ismételni, de nagy szükség lenne arra, hogy Magyarország újra a tudásról, a kutatásról legyen híres. A múltban ebben jók voltunk. És ehhez nem elég a laborokat műszerekkel felszerelni (már ahol erre van szükség), de a jó kutatóknak jó fizetés is járna. A nemrég újra meghirdetett Lendület program erre is fordít figyelmet, de ezzel szinte egyedülálló; a kutatási pályázatok -szemben pl a hasonló hollandiai kiírásokkal- nem, vagy nemzetközi szinten nem igazán versenyképes szinten tartalmazhatnak személyi juttatásokat. Pedig a kutató is jobban dolgozik, ha jól megfizetik.
