Hetek óta a felsőoktatás átalakításától hangos a sajtó. Most, hogy egy kicsit lecsillapodtak az indulatok, itt az idő, hogy végiggondoljuk a helyzetet józan ésszel.
Az alapfelállás szerint túl sok felsőoktatási intézmény van Magyarországon, nonszensz, hogy csak Budapesten vagy 15 helyen képeznek menedzsereket. Jó ez? Kell ez?
Itt az érvek egy hatalmas logikai ugrással munkanélküli menedzserek tömegeiről kezdenek szólni, holott az, hogy hány helyen és hogy mennyit képeznek, nyilvánvalóan két különböző dolog. Lehet beszélni okosabb kvótaleosztásról, de a tervezett átalakítások bezárások helyett összevonásokról szólnak, amik így -elvileg, rövidtávon- nem érintik a képzett létszámokat.
Nem ártana tisztázni, mi a célja az összevonásoknak. Csökkenteni akarjuk az oktatói létszámokat (és ezzel növelni az egy főre eső - már amúgy is magas- hallgatói létszámot)? Megszabadulni felesleges egyetemi vízfejektől? Vagy pár, egyetemükön amúgy népszerű rektortól? Jobb kezekbe adni a rosszul menedzselt, évek óta veszteséges intézményeket? Vagy egyszerűen kevés sor maradt Orbán Viktor Excel táblájában? Az oktatás hatékonyságáról beszélünk, de mi a jobb: kevés, vagy több helyen képezni a menedzsereket (orvosokat, mérnököket, stb.)?
A piacelmélet (industrial organisation) alapvetően rossznak mondja piac koncentrálódását. Versenytársak hiányában az egyetemek elkényelmesedhetnek, az egész képzés belterjessé válhat. Mindenki reméli, hogy egy összevont egyetemben a legjobb gyakorlatok fognak érvényesülni, de ez még nyugaton sincs így: a legkényelmesebb módszer, a legnagyobb lobbit maga mögött tudó érdekcsoport akarata érvényesül, minőségről szó sincs. Több egyetem esetén megvan az esélye, hogy a jobb gyakorlat ennek ellenére életben marad. Ez olyan, mint a biodiverzitás. A sokszínűség önmagában is erény, és lehet, hogy egy ma kevésbé hatékonynak tűnő módszert holnap az egyedüli üdvözítőnek látjuk.
Nem állítom, hogy a mostani struktúra hibátlan: Tanulmányaim, munkám során sikerült hosszabb időt eltöltenem három, nyugodtan mondhatom, hogy az európai élvonalhoz tartozó egyetemen. Ezeket az egyetemeket nem a nagy hallgatói létszám, vagy látványos átszervezések tették naggyá, hanem az egyetem sokszínűsége, a kutatói szabadság és a türelem. Mint a viccbeli angol gyep esetében is: elvetették a magot, s csak öntözni kellett. 800 éven át (ld. Cambridge). De rövid idő alatt is lehet látványosat alkotni a kutatás iránt elkötelezett vezetőkkel és egy szokatlan oktatási módszerrel (PBL - Maastricht).
Magyarországon sem a feladatok KGST-szerű leosztása felé kellene elmenni, hanem néhány erős, egyetemes egyetem kellene, amelyek viszont egymás versenytársai lehetnek. Erős, mert egy egyetem működéséhez stabilitás és függetlenség kell. Egyetemes, mert a változatosság gyönyörködtet, és mert értékesebb az a hallgató, akinek a baráti köre nem informatikusokra korlátozódik. Nem árt, hogyha egy jogász -extrém példaként- miniszterelnök lesz és volt iskolatársaival akarja körbevenni magát, akkor akad köztük aki az egészségügyhöz, vagy a gazdasághoz is ért. Végül fontos az egyetemek közti verseny. Nem hiszem, hogy a Kertészeti Egyetemnek Gödöllőhöz kellene csatlakoznia, vagy hogy az Óbudai Egyetemnek a Műegyetemhez. Sőt, úgy gondolom, ezek a lépések sokat ártanának a felsőoktatásnak. Így is épp elég belterjes a magyar oktatás, ne koncentráljuk tovább a képzéseket. Remélem, hogy a tisztelt döntéshozók hallottak a Herfindahl-Hirschman indexről és a diverzifikáció kockázatcsökkentő hatásairól. Mert akkor olyan átszervezést javasolnak, ami nem növeli, hanem inkább csökkenti az egyes egyetemek pénzügyi, működési kockázatait, miközben megőrzi a kínálat sokszínűségét. Mert itt a több az bizony több.
