A felvételire való jelentkezési határidő közeledtével beindul a verseny a különböző egyetemek között. Egyre
népszerűbbek a különböző egyetemi rangsorok. Nem tudom, van-e olyan, aki ezek alapján dönti el, hova jelentkezzen, de ejtsünk pár szót ezekről a rangsorokról, illetve ez talán jó alkalom arra, hogy leírjam, szerintem miért nincsenek Magyarországon jó egyetemek.
Először tehát a rangsorokról. A rangsorok többsége különféle könnyen mérhető mérőszámok alapján kialakult sorrendek valamilyen kombinációjából adódik. Nézzünk néhány furcsa mérőszámot.
1. Minősítettek aránya. Sajnos a személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy nem minden idehaza megszerzett doktori fokozat jelent pluszt. Attól, hogy valakinek van doktorija, még nem biztos, hogy kutat. De ha igen, miért nem nézzük meg a publikációkat?
2. Jelentkezők/elsőhelyes jelentkezők száma/felvettek aránya. A magyar felvételi rendszer korlátozza a leadható jelentkezések számát. Eddig viszonylag rugalmas volt ez a szám (a többért fizetni kellett), ezentúl legfeljebb 5 helyet lehet megjelölni. Ez elég szerencsétlen dolog a jelentkezők számára, hiszen taktikázniuk kell: a legjobb helyre csak a legjobbakat veszik fel. Ha 100 hely van a legjobb közgazdász képzésen, vajon az országban 101. legjobb jelentkező jelentkezzen ide remélve, hogy valaki nem közgazdásznak jelentkezett, vagy ezzel elveszteget egy esélyt? Könnyű belátni, hogy a hallgatók többsége a legjobb helyeket nem fogja beírni, míg a közepes helyeken nagy lehet a túljelentkezés.
3. A Nobel díjasok számán nem sok múlik. Persze a sok Nobel díjasnak marketing értéke van, és ez hozzátehet egy diploma értékéhez, de Roth nem attól lett jó prof, hogy Nobel díjat kapott, hanem fordítva. Eddig is jó prof volt, sőt, most biztos kevesebbet ér rá a hallgatókkal foglalkozni.
Szerintem sokkal érdekesebb lenne a -szerzők száma szerint megfelelően súlyozott- publikációk, esetleg szabadalmak számát tekinteni. Ha a jelentkezéseket nézzük, sokkal érdekesebb lenne az, ha a szakokat, egyetemeket páronként versenyeztetnénk. Ha valaki az X szakot előbbre írja, mint az Y-t, akkor X lőtt egy gólt Y-nak. A jelentkezőkre összegezve ebből kiderül, hogy melyik az erősebb, ki nyerte a meccset. Akárcsak egy focibajnokságban, lepontozva a meccseket megkapjuk a sorrendet. A társadalmi döntések elmélete sok hasonló módszert ismer a bajnokság megoldására. Ez a megközelítés legalábbis mentes az előző problémától. Végül nem szabad alábecsülni a pénzkérdést: Mennyi a végzettek átlagjövedelme 3 évvel a végzés után. Valamiből meg kell élni.
Akárhogy nézzük, a magyar egyetemek messze el vannak maradva a nyugati társaiktól. Mondhatjuk azt, hogy a legjobb magyar egyetemek a közepes, vagy gyengébb nyugat európai egyetemekkel mérhetők össze, holott a legjobb európai egyetemek is csak a második vonalbeli amerikai egyetemekkel kelhetnek versenyre. Ez részben pénzkérdés, A vezető amerikai egyetemek pozíciójukat kitűnő európai és ázsiai kutatóiknak is köszönhetik. Ugyanakkor Magyarországon egy olyan rendszer működik, ami gátolja az előrejutást.
Nyugaton az élet a PhD-vel kezdődik. Ekkor lesz az ember próbaidős, hogy 4-6 év alatt bebizonyítsa, hogy erős kutató. Ez egy strapás időszak, de egyben a legtermékenyebb is. Ha sikerült lenyűgözni az egyetemet, akkor az egyetem határozatlan idejű szerződést ajánl. Ekkor a delikvens még mindig assistant professor, ami kb adjunktust jelent. Ahhoz, hogy valaki docens legyen le kell nyűgözni a munkaadót, de persze ettől még miért léptetné elő az embert, hiszen az (idővel) csomó plusz költséget jelent. Ehelyett csak akkor lépteti elő, ha muszáj. Ilyen, ha ez a kiváló kutató közli, hogy kapott valahol egy jó állásajánlatot. Hogy az előléptetés biztosítva legyen, a kutatók időről-időre megmérettetik magukat az álláspiacon, ehhez pedig kitűnő oktatási és kutatási portfóliójuk kell, hogy legyen.
Magyarországon nem ritka, hogy valaki 18 évesen bekerül egy egyetemre, aztán 70 évesen onnét megy nyugdíjba. Először hallgató, elkezd gyakorlatokat vezetni, majd beiratkozik a doktori iskolába. Közben már tanársegéd határozatlan idejű szerződéssel. PhD-val már adjunktus, sőt gyakran docens. Az akadémiai doktori megszerzése komoly tudományos munkát feltételez, ezt kevesen teljesítik, így a docensi kinevezés után nem sok ösztönzője marad az egyszeri profnak. Az egyik persze az, hogy többet keressen. Erre a legegyszerű további állásokat szerezni. Egy docens tant kb heti 12 órát, s pár év után megvan a rutinja ahhoz, hogy felkészüléssel együtt ne tartson tocább 20 óra munkánál. A maradék kutatással telhet...ne. Ugyanis a publikálás ritkán hoz pénzt. Ugyanakkor ha elnyer egy másik docensi állást, az duplázza a pénzt. Az, hogy eredetileg volt egy 35-40 órás munkaviszonya és most papíron plusz ugyanennyit vállal, nem zavar senkit. Természetesen nem dolgozik 70-80 órát. Nem. A második helyen vállalt tanítást az első helyen járó kutatási időben csinálja és fordítva. Magyarul a dupla fizetésért nemhogy többet kutatna, hanem még jóval kevesebb időt tölt ezzel. Nem különösebben gond, mert ha nem törekszik az MTA doktora címre, akkor soha senki nem fogja elmarasztalni azért, hogy nem kutat eleget. A lényeg, hogy szeressék a hallgatók.
És itt a különbség: az oktatás szép és jó, de a hallgatók megbecsülését az új helyen újra meg kell szereznie. A publikációs lista viszont személyes, egyénhez kötődik. Nyugaton elsősorban ezt igyekszenek fejleszteni, Magyarországon ezt keveset látom. Ezért (is) van kevesebb publikáció és ezért tartanak a magyar egyetemek ott, ahol.
Mi a megoldás? Szűnjenek meg a párhuzamos állások: legyen mindenkinek 40 óra munkaideje, és mondja meg, hogy ezt milyen felosztásban és hol tölti. Persze ezzel együtt arányosan növelni kell a fizetéseket - ez többletköltséget nem jelent. Persze megengedjük, hogy valaki több helyen legyen, de akkor fel kell osztania a 40 órát, a fizetését pedig arányosan kapja. Így kisebb a vonzereje a további állásoknak. Pluszpénzt elsősorban előmenetellel, kinevezéssel lehet. Vagy belső meggyőzéssel, vagy a távozás fenyegetésével. Mindenképpen igaz, hogy a kutató megmérettetik, és gyakrabban vált munkahelyet, legalábbis karrierje elején. Ehhez pedig személyes skillek, jó CV kell. Ad abszurdum itt is bevezethetjük, hogy kezdetben (igaz, a PhD megszerzése után már) az állása még nem végleges, csak megfelelő teljesítmény letétele után.
Nem elég hangsúlyozni az oktatás és kutatás közötti különbséget. Míg az első bevételt hoz az egyetemnek, az utóbbi a kutató saját önéletrajzát erősíti. Magas szintű oktatásért még nem neveztek ki senkit egyetemi tanárrá, Kutatásért viszont gyakran teszik.
Nos, ez hogy hat az egyetemi rangsorra? Az erősebb kutatás, több publikáció előbbre viszi az egyetemet.
