A nyári IEA világkongresszuson ülve kicsit meglepődtem, mikor a Nobel-díjas Joseph Stiglitz határozottan nekiment a mai - ha úgy tetszik ortodox - közgazdaságtannak. Mintha egy szakállas Matolcsy beszélt volna a pódiumon. Argumentum ad verecundiam vagy Matolcsynak igaza van? És mit mond ez a Pallasz Athéné programról?
Joseph Stiglitz nem az a kifejezetten visszahúzódó Nobel-díjas: konkréten ezen a rendezvényen ő volt a szervező társaság elnöke, a szervezőbizottság tiszteletbeli elnöke, a díszelőadó és több panelbeszélgetésre is meghívták/meghívta magát. Szeret velőseket mondani, kritikusai szerint kicsit átgondolatlanul. Talán mivel az ilyen erős mondásokra általában csak akkor emlékezünk, ha valahogy bejönnek Stiglitz ma is az elismert közgazdászok első vonalába tartozik (a Nobel díjat sem ő adta magának, igaz, több, mint 10 éve). Ezzel együtt azért hozzáteszem, hogy a tudományban sosem az számít, hogy ki, hanem, hogy mit mond, igaz, egy Nobel díjas mondásaira kevesebben figyelnek. Itt is tömve volt a terem (mit terem? csarnok!), ahol az előadását tartotta.
Stiglitz szerint azon lehet vitatkozni, hogy milyen legyen a jövő közgazdaságtana, de ami most van, az biztosan rossz, megbukott, az elmúlt évek alatt látványosan demonstrálta, hogy alkalmatlan a problémák megoldására. Egy alapvetően empirikusan gondolkodó, tapasztalati közgazdaságtan ugyanis nem tud választ adni a korábban ismeretlen helyzetekre. Stiglitz szerint egy elméleti, elsősorban játékelméleti alapokon újraépített tudományra van szükség, mely az elméleti modellek jellegéből adódóan új helyzetekre is képes reagálni, valamiféle receptet adni. Valami olyasmire kell gondolni, ahogy a fizikusok elméleti alapon rájöttek a Higgs bozon létezésére, s arra is, hogy hogyan áll(ítható) elő. Egy jó közgazdaságtan nem olyan, mint az egyszeri rabbi a viccben, akinek még annyi jó ötlete lett volna, hanem képes valódi megoldásokat kínálni. Ne higyjük ugyanakkor azt, hogy a lázadók maroknyi serege küzd az igazságért, miközben a birodalom sötét erői eltiporják őket, mivel "igazság" ebben az értelemben - még - nincs. Az elmúlt évtizedek alatt a játékelmélet beépült a közgazdaság-tudományba, s ez a mikroökonómia látványos fejlődéséhez vezetett, de a modellek makro-szintű problémák kezelésére még csak korlátozottan alkalmasak. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kooperatív játékelmélet itt léphet be a képbe. )
Akkor tehát az új, mikróalapú közgazdaság-tudományért küzd Matolcsy? Lehet, bár őszintén szólva hozzánk még az a közgazdaságtan sem ért el igazán, amit Stiglitz kritizált. (Egyébként nem, hiszen kifejezettem a makrós-monetáris pályát kívánják erősíteni.) Úgy látom két dolog miatt éri kritika a Pallasz Athéné programot. Az egyik, hogy potenciálisan önkényes döntések születnek a hazai oktatás-kutatás viszonylatában óriási pénzekről. Néha nehéz elfogadni, de a tudás nem demokratikus - mondjuk ettől a döntési folyamat lehetne átláthatóbb. A másik, hogy a program régi érdekeket sért. Egy holland közgazdász-professzor számára (de a tanársegéd számára is) természetes, hogy nemzetközi szintű, nemzetközi szinten újra- meg újra elismert kutatómunkát végez*. Hazánkban ez inkább a kivétel, mint a szabály, sok a "Magyarországon világhírű" tanár/kutató akiknek valójában fogalma sincs arról, hogy mi folyik a vezető tudományos műhelyekben, vagy úgy általában mi történt a világban saját szakterületén az elmúlt 20-30 (vagy több) évben. Csodálkozunk, hogy nem szeretik/ismerik el itthon a közgazdászokat? Vagy, hogy gazdasági ámokfutásban olimpiai bajnokok lehetnénk (kormánytól, tulajdonostól függetlenül)? Erre jön valaki és kiborítja a bilit. Ez az érintetteket és holdudvarukat/tisztelőiket érthetően zavarja. Könnyű politikai elfogultságot kiáltani, de az elmúlt időszak - jóval kisebb volumenű - MNB-s támogatásainál tudtommal ennek nem volt nyoma.
Az - ugye Soros-féle - CEU az elmúlt pár év alatt kevesebb(?) pénzből csodát művelt a világ élmezőnyébe tartozó magyar közgazdászok hazahívásával. Ehhez nyilván nem elég a pénz, de okos döntésekkel az MNB programja látványos eredményeket is elérhet. Én mindenesetre drukkolok.
*Miért fontos a külső elismerés? Az a jó közgazdász aki annak mondja magát? Vagy azok, akik egymást annak mondják? A szakértői legitimáció egy érdekes elméleti probléma, de sokat segít, ha van egy viszonylag nagy létszámú (=nem lehet mind haver) független zsűri, akik viszonylag egyértelműen állást foglalnak, mondjuk van, akinek rendszeresen elfogadják cikkeit, van, akinek meg sosem.
