Miközben keleten mindenki EU tag akar lenni, a cső másik végén a britek már mennének ki. Játékelméleti elemzés következik.
A kooperatív játékelmélet nem stratégiákkal, lépésekkel foglalkozik, hanem - alapvetően - elosztási probémákkal. Az unió sokmindent hatékonyabbá tesz az egységes szabályozással, a korlátok lebontásával, a szabad áru és munkaerő-áramlással. Ez az az érték, a többlet, ami miatt a tagok beléptek, ami miatt tagok maradnak. Nem mindegy ugyanakkor, hogy ez a többlet hogyan oszlik meg, ezt a többletet hogyan osztjuk meg a tagok között. A kooperatív játékelméletben eleve csak ún. elosztásokkal foglalkozunk, amik két dolgot teljesítenek: egyrészt a teljes haszon szétosztásra kerül, másrészt egyénileg racionálisak, azaz minden egyes tag jobban jár, mintha kilépne és a továbbiakban egyedül működne. Egy konkrét példában megnézzük, hogy mennyit kapnak az egyes országok a közösből, illetve, hogy mennyit tudnának maguk előállítani önerőből. A britek, amikor kilépésről beszélnek, alapvetően azt állítják, hogy nekik kevesebb jut, mint az önerős értékük.
Ilyenkor azt mondjuk, hogy az Egyesült Királyság blokkolja a jelenlegi elosztást. Ahhoz, hogy a blokk hihető legyen meg kell nézni, hogy egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, értelmes-e. Az első lényegében azt mondja, hogy ha a briteknek tényleg rossz az EU-ban, akkor a lakosság a kilépés mellett foglal-e állást - ha nem, nincs miről beszélnünk, illetve még egy kicsit hátrébb lehet szorítani a briteket. A Brexit népszavazás egyelőre kétesélyes, egy erős kormányzati kampány eldönteheti az eredményt. Hogy érdemes-e kilépni, azt egy összetettebb kérdés. Jelenleg az Egyesült Királyság nettó befizető, évente kb. 1300-1400 milliárd forintot fizet a tagságért. Nagy országról van szó, egy főre ez nem számít kiemelkedő összegnek, de kérdés mit kapnak cserébe. Az Egyesült Királyság a kezdetektől az EU vezető fanyalgója, politikájával többször maradt kisebbségben mint bárki más - ezt a részt bízzuk rájuk. Mi történik a blokk után?
Tegyük fel, hogy a (nagy)koalíció értéke 100, amiből a vizsgált játékos 9-et kap, holott ő maga, egyedül 10-et is el tudna érni. Ekkor a többiek 91-et tesznek zsebre. Tegyük fel azt is, hogy a játékos kilépése után megmaradt csonka koalíció csak 80-at ér (és a játék szuperadditív, aminek az a lényege, hogy elég ennyit tudnunk). Ekkor a 80+10 feletti rész az együttműködés nyeresége, de ebből a 10-ből a többiek 11-et tesznek zsebre! Ekkor jogos a tiltakozás. De előfordulhat, hogy a játékos csak blöfföl, többet szeretne, de valójában csak 8-at ér.
Az EU-s sztoriban van egy további csavar. A "többiek" értéke nem egy közös pitliben van, hanem ez az egyes tagországok privát kifizetéseinek az összege (a játék nem átruházható-hasznosságú) és előfordulhat, hogy az elosztás nem kifizetés-monoton, azaz a nagyobb összegből van, aki kevesebbet kap. Ez megfigyelhető a hatalmi indexek változásai kapcsán: a nagyobb országok hatalmi befolyás tekintetében sokat nyernek a britek kilépésével (l. korábbi írásomat), míg egy másik elemzés az egyes tagországok politikáját vizsgálja: sokak számára a britek az EU kerékkötői, nélkülük szinte ellenállás nélkül vezethető be egy centralizáltabb, jobban szabályozott, egyre inkább egy Európai Egyesült Államokra hajazó unió. Nekik nem is igazán érdekük a kilépés akadályozása, nem áll szándékukban (további) engedményeket tenni. Ez jelentősen gyengíti a britek alkupozícióját; elemzők ezzel magyarázzák a vártnál sokkal puhább brit pozíciót.
Összegezve: A britek a jelenleginél nagyobb szeletet kérnek a tortából és ezért kilépéssel fenyegetőznek. Lehet, hogy az EU rosszabbul jár nélkülök, de nem minden ország, így a végén kénytelenek távozni. Ha blöfföltek, igencsk pórul járhatnak - tegyük hozzá, nem csak ők, hanem a kisebb kötségvetés, a kevésbé centralizált hatalom összes hívei, akik számára az Egyesült Királyság volt a nehézsúlyú partner: hollandok, svédek ... és magyarok.
