A környezetemet már egy ideje izgalomban tartja, hogy ki jut tovább és ki esik ki és a végén ki az, aki magasba emelheti majd az iroda kulcsát. Mert hát miről is beszélnénk ha nem az econ job marketről, azaz közgázos doktoranduszok álláspiacáról - what else?
Fel lehet venni egy új kollégát úgy is hogy előre lezsírozzuk, kit szeretnénk felvenni, kiírunk egy pályázatot, amiben feltétel, hogy 3 és 5 év közötti időt töltött Portugáliában és lehetőleg legyen ballábas. Jé, csak egy jelentkező van, aki pont alkalmas, így gyorsan fel is vesszük. (Ennek nagyjából akkor van értelme, ha csak akkor hirdethetünk meg egy állást, ha feltétlenül szükségünk van valakire, így a jelentkezőt akkor is fel kell venni, ha mondjuk teljesen alkalmatlan.) Meg úgy is fel lehet venni valakit, hogy teljesen transzparens, szélesre nyitott feltételek mellett befogadunk 80-150 jelentkezést és ebből válogatunk.
(Igen, itt egyetemi állásokról van szó. A magyar fülnek talán furcsán hangzik, de a legtöbb országban megbecsülik az egyetemi oktatókat (sőt, a közoktatásban dolgozókat is), mind anyagi értelemben, mint társadalmi elismertségben. Nyilván nem egy sváci töritanár nyomta le Elon Muskot a leggazdagabb ember pozíciójáról, de a legtöbb helyen ki tudja gazdálkodni az állam, hogy két tanári fizetésből megéljen papa-mama-három gyerek-négy kerék. És így nem csak őrültek és megszállottak, hanem teljesen normális emberek is jelentkeznek ezekre az állásokra. Zárójel bezárva.)
A történet másik oldala, hogy a legjobb egyetemek sokkal több doktort bocsátanak ki, mint amennyit alkalmazni tudnának, meg aztán a belterjességet annyira nem tartják erénynek, hogy sok helyen a saját végzőseiket nem is alkalmazzák. Így a végzős doktorandusz kénytelen munkát keresni. Mivel az egyetemek viszonylag nagy távolságra vannak egymástól, borzasztó költséges lenne ide-oda repkedni köztük és így alakult ki az econ job market, amit pár éve Európában külön is megszerveznek.
A piac két részből áll.
- Interjúk
- Fly-inek
Ezekből az első rész helyben és időben is koordinált. Hagyományosan valamely kontinentális konferencián gyűlnek össze az állást kínáló egyetemek és a pályázó diákok is és pár nap alatt akár több tucat rövid fél-egy órás beszélgetést ("interjút") is lebonyolíthatnak. A második rész már decentralizáltabb: az egyetemek előre egyzetetett időpontban vendégül látják a pályázót. A pályázók meghallgatása után következik a döntés, szerződéskötés stb.
Most félidőnél járunk, az európai interjúk a héten voltak, az európai intézmények többsége a napokban hoz életsorsokat, karriereket meghatározó döntéseket.
Nézzük a folyamatot kicsit részletesebben.
A "job market" első csírái március-május környékén bújnak ki, amikor a doktorandusz, bő egy évvel a végzése előtt megbeszéli a témavezetővel, hogy melyik a legjobb cikke. Pontosítok: melyik az a cikke, amit a legjobban el lehet adni. (pl. egy pályázó az Econometricában bírált cikke helyett egy másikat hozott, mert az első túl elméleti) Ez lesz a Job Market Paper (JMP). A következő fél év jelentős részét azzal tölti, hogy 1) a cikket tökéletesre polírozza, hogy arról minden kritika lepattanjon, 2) megtanulja előadni 1, 2, 5, 10, 15, 30, 60 és 100 perc alatt is, fóliákat készít hozzá, stb. 3) felkészül az összes lehetséges jó- és rosszindulatú kérdésre is. Nehogy a "mi a kedvenc színe?" kérdésen bukjon el; van aki viszont direkt hagy egy gyenge pontot, amire a naív kérdező rögtön lecsap és persze ezzel be is sétált a csapdába: egy részletesen kidolgozott válaszba...
Ha ez megvan, a pályázó ír egy motivációs levelet, felkér 3-5 ajánlót és elkezd válogatni az állásajánlatok között. Mit válogat...? Rendszerint jelentkezik minden szóbajöhető helyre. Ez nem nagy ügy, hiszen az econjobmarket.com oldalon ez mindössze pár kattintás.
Így persze nem meglepő, ha egy állásra százszámra jelentkeznek, és így nem is kell minden jelentkezést komolyan venni. Amikor az egyetem megnézi a jelentkezőket, talál teljesen komolytalanokat (ismeretlen, akkreditálatlan egyetemekről érkező, más területtel foglalkozó), adminisztratív szempontból lehetetlen (pl. iráni) és nyilván túl erős (az ajánló szerint az évtized legjobb doktorandusza a Yale-en) pályázókat. A maradékot már érdemes rangsorolni és itt jön a következő lépés, az interjú (magyarul felvételi beszélgetés?).
Hagyományosan, az amerikai job marketen az interjú szigorúan kötött táncrend szerint ment; számtalan weboldal látta el részletes tanácsokkal a pályázókkal (pl elegáns fekete, de nem új bőrcipőt viseljen a jelölt, részben, hogy megfeleljen a protokolláris elvárásoknak, de kényelmes is legyen és a jelölt természetes, fesztelen benyomást keltsen). A lényeg, hogy az egyetemek tömegesen, közeli helyszíneken (pl pár szállodában) fogadták a pályázókat, hogy egy rövid beszélgetés során első benyomást szerezzenek róluk. Pár éve európában is közös álláspiac van; a BME a kezdetektől részt vesz az eleinte fizikai, a covid óta online tartott rendezvényen.
Nehéz leírni a job marketre jellemző pörgést: kora reggel becuccoltunk az átrendezett szobákba és minimális szünettel napi 10-15 doktoranduszt hallgattunk meg fél-fél órában. Online ugyanez megy, csak egy kicsit lazábban. Itt lehetőségünk van alaposabban belekérdezni a jelölt munkásságába, terveibe, kiderül a nyelvtudása és persze az is, hogy a jelölt elvégezte-e házi feladatát: mit tud Budapestről, illetve a fogadó intézményről, jelen esetben a BME QSMS Kutatóközpontjáról. Mosolyogva bólogatunk, mikor egy amerikai elitegyetemről érkező interjúalany elmeséli, hogy az erős kutatási profil, a kiváló kollégák miatt jelentkezik hozzánk, néha elhangzik érvéként egy közelben lakó rokon, barát, de az idei kedvencem az az erős amerikai egyetemről érkező japán pályázó, akinek magyar szerzőtársa sokat mesélt a budapesti fürdőkultúráról és akkora kedvet csinált neki, hogy kevés helyen tudná magát jobban elképzelni.
Nos, ez a kör futott le a héten, s ezzel a kezdeti 100++ jelentkező 5-10 főre apadt. Január/februárban folytatódik a válogatás az "elődöntőkkel".
