Nyerhetnek devizahitelesek akárhány pert a bankok ellen, a hitelek visszafizetésének akadálya egyszerűen az, hogy sok hitelesnek nincs elég pénze, nincs elég jövedelme. A diákhitelnél már ismert jövedelemfüggő törlesztés ennek az alapvető problémának a kezelésében segít. A témáról Joseph Stiglitz a Nemzetközi Közgazdasági Társaság világkongresszusán beszélt mostanában megjelent könyve kapcsán. Vendégszerzőnk Csóka Péter és Berlinger Edina.
Kutatócsoportunkból Kóczy László és Csóka Péter a 2014. június 6-10-ig tartott Nemzetközi Közgazdasági Társaság (International Economic Association) világkongresszusára látogatott.
Joseph E. Stiglitz, a társaság leköszönő elnöke meghatározó személyisége volt az eseménynek. Több előadást is tartott, itta jövedelemfüggő hiteltörlesztés kapcsán elhangzottakra reflektálunk, ami szorosan kapcsolódik ezen blogbejegyzés egyik szerzőjéhez, Berlinger Edinához, akinek a jövedelemfüggő törlesztés és a diákhitelezés az egyik fő kutatási területe.
A Chapman, Higgins és Stiglitz által szerkesztett, frissen bemutatott könyv, melyhez Nicholas Barr is hozzájárult egy fejezettel, részletesen taglalja a jövedelemfüggő törlesztésű hiteleket (income contingent loans), amelyeket 1) az adórendszeren keresztül szednek be és 2) az aktuális törlesztőrészlet az aktuális jövedelem monoton növekvő függvénye. A rendszer mindkét elemét fontos kiemelni. Egy jó rendszerben az adórendszeren keresztüli beszedés alacsony átlagköltség mellett megvalósítható, mert ha egy újabb feladatot felvállal az adóhatóság, annak határköltsége jellemzően nagyon alacsony (választékgazdaságosság, economies of scope). Emellett az adóhivatal az által is értéket teremt, hogy segít a szerződések kikényszerítésében, ami nagymértékben növeli a fizetési fegyelmet. A fix törlesztési részlettel szemben a jövedelemfüggő törlesztés tartalmazza azt a biztosítást (kiszállási lehetőséget, opciót), hogy alacsony jövedelem esetén kevesebbet, vagy egyáltalán nem kell fizetni. A konstrukció érdekessége, hogy a törlesztőrészlet folyamatosan változik az aktuális jövedelem függvényében, így a futamidő előre nem ismert. Ezért sokszor maximálják a futamidőt és/vagy legkésőbb a nyugdíjkorhatár elérésével elengedik a fennálló tartozást.
A jövedelemarányos hitelek esetében a törlesztés a jövedelem adott százaléka. Ezt a konstrukciót először 1989-ben vezették be diákhitelek törlesztésére Ausztráliában, ahol annyira jól működött a rendszer, hogy az adóhatóságot már kvázi banki szerepkörrel ruházták fel, amely különféle konstrukcióban ad hitelt árvízre, kutatásra, jogi segítségre, szülési szabadságra, munkanélküliségre vagy csak úgy (okostelefonos rendszeren keresztül, megelőzve a drága személyi kölcsönöket). Az adóhatóság a lakosságon túl a vállalatoknak is tud hitelezni, a megcélzott vállalatok elhalaszthatják a nyereségadójuk befizetését.
A jövedelemarányos törlesztésű hitelek tehát egyfajta részesedésjellegű finanszírozásnak számítanak (equity-like financing), hiszen a finanszírozó a jövedelem előre meghatározott hányadára tart igényt. Hasonlít ez az iszlám bankolásra, ahol lényegében ugyanez az elv érvényesül, azaz a külső finanszírozás bevonásának hatására nem nő a tőkeáttétel és nem kell félni attól, hogy a fix törlesztőrészlet egy-egy rosszabb évben csődbe viszi az adóst. Mi magyarázza akkor azt, hogy a fejlett piacgazdaságokban a fix törlesztésű hitelek terjedtek el szinte kizárólagosan? Valószínűleg arról van szó, hogy ha jó megy a gazdaság, akkor a nagy tőkeáttételes pozíciókon sokkal többet lehet keresni, és az sem elhanyagolható előny, hogy a fix törlesztés rendkívül erős ösztönzőket teremt arra, hogy a hitelfelvevők mindent megtegyenek a vállalkozás sikeréért, hiszen minden többlet az övék lesz.
Magyarországon 2001-től alkalmazzák a jövedelemarányos törlesztést a diákhitelek-rendszerben (a szabad felhasználású diákhitel esetében a minimálbér és a két évvel korábbi jövedelem közül a nagyobb összeg 6-8%-át kell az adott évben megfizetni), idén pedig a hírek szerint szinte minden meglévő hitelre kiterjesztenék a jövedelemarányos törlesztés lehetőségét. Egyelőre azonban nem világos, hogy mit értenek jövedelemarányos törlesztésen ebben a javaslatban. A rövid híradást ugyanis úgy is lehet értelmezni, hogy csak a hitel felvételekor egyszer ellenőrzik, hogy a törlesztőrészlet nem túl magas-e a jövedelemhez képest. Ez esetben nyilvánvalóan nem beszélhetünk igazi jövedelemarányos törlesztésről, hiszen ennek a konstrukciónak éppen az a lényegi jellemzője, hogy menet közben is folyamatosan hozzáigazítják az aktuális törlesztőrészletet a jövedelemhez, épp ezáltal minimalizálják az visszafizetési kockázatot.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az adóhivatal részvételével megvalósított jövedelemfüggő törlesztésű hitelezés nem csodaszer és nem alkalmazható egyértelműen minden helyzetben. Ha a fix törlesztésről áttérünk a jövedelemarányos törlesztésre, akkor egyértelműen csökkentjük a nemfizetési kockázatokat, de egyúttal növeljük a hitelező cash-flow kockázatát (bizonytalan, hogy mekkora összeget fog kapni a hitelező), és ami ennél is fontosabb, növeljük az erkölcsi kockázatot, ami azt jelenti, hogy elrontjuk az ösztönzőket és így a hitelfelvevőnek érdekében állhat elrejtenie a jövedelmét, vagy csökkentenie az erőfeszítését a magasabb jövedelemért. Másképpen úgy is fogalmazhatjuk, hogy ösztönzési szempontból a fix törlesztésű szerződés az optimális (Tirole, 2006). Az is egyértelmű, hogy az intézményrendszer fejlettsége és különösen az adórendszer hatékonysága kulcstényező a jövedelemarányos törlesztés működőképessége szempontjából.
Nem véletlen, hogy a Berlinger-Walter (2014) cikk szerzői a jövedelemarányos törlesztést kifejezetten a problémás devizahitelek kezelésére ajánlották, azaz látnak kiterjesztési lehetőségeket, de abban nem hisznek, hogy a hagyományos bankolást teljes egészében át kell billenteni ebbe az irányba.
A konferencia hétfő délutáni szekciójában (meglepetésként) Joseph E. Stiglitz is előadott. Rögtön a játékelméleti modellezésben megjelenő erkölcsi kockázattal kezdett: ő is felhívta a figyelmet arra, hogy jövedelemarányos hitelt felvevő adósok nem lesznek eléggé arra ösztönözve, hogy sok (legális) jövedelmet szerezzenek. Persze ez a hatás függ a felvett hitel nagyságától és egyéb körülményektől és bőven ellensúlyozhatják az előnyök. Stiglitz is kiemelte a választékgazdaságosságot: fejlett országokban az adóhatóság alacsony költséggel tud hitelt adni, az adófizetés elmaradása pedig súlyos következményekkel jár. Beszélt arról az elméleti cikkéről is, amelyben 6 hónapos munkanélküliségi periódusra lehet jövedelemarányos hitelt felvenni. Itt a rendszertervezés során már komoly externáliákkal kell számolni: a kapott munkanélküliségi hitel és a későbbi jövedelemarányos törlesztés oda-vissza befolyásolja egymást. A modell részleteibe most nem mennénk bele, csak annyit jegyzünk meg, hogy a modellben az optimális munkanélküliségi hitel függ attól, hogy kapott-e már valaki korábban hitelt, valamint attól is, hogy hány éves a hitelfelvevő.
Az előadás (a lehetséges hátrányok megfontolása mellett) a jövedelemarányos hitelek felhasználásának további növelésére buzdított: segítségükkel jobban kiegyenlíthető a fogyasztás az életpálya mentén és fedezhetők olyan kockázatok és bizonytalanságok, amelyekre a hagyományos pénzügyi konstrukciók nem adnak megoldást, például az adóhivatal által működtetett jövedelemarányos törlesztésű munkanélküliségi hitel növeli a létbiztonságot és segíti a hatékony álláskeresést, ezáltal növeli a társadalmi jólétet.
