Napok óta főhír Erőss Zsolték tragikus Kancsendzönga expedíciója a magyar sajtóban. Bár a csúcsot sikerrel elérték, Erőss Zsolt és Kiss Péter nem tudtak leereszkedni. Az elemzések kapcsán az átlag magyar is egyre részletesebb képet kap a mászás nehézségeiről, az emberfeletti teljesítményről, illetve a legtöbbünk számára elfogadhatatlan kockázatról, amit a mászás jelent és néha arra gondolunk, a siker lett volna csoda. Valószínűleg sose fogjuk megtudni a tragédia pontos okát; úgy tűnik, alapvetően egy egyszerű játékelméleti konfliktusról van szó.
Először kisebb blogokon, majd ma az indexen is megjelent a Carlos Soria spanyol hegymászóval készült Desnivel interjú, melyben beszámol az mászás körülményeiről és egyben éles kritikát fogalmaz meg a sajátján kívül az összes többi expedícióval kapcsolatban részletezve a tragédiához vezető okokat.
Soria interjújából (is) kiderül, hogy az expedíciók sikere nagyban múlik a kirakott fix köteleken. A kötelek kényelmet és biztonságot adnak; ha kint vannak gyorsabban lehet mozogni, és mivel ezen a magasságon a ritka levegő miatt még a fekvés is fárasztó, a gyors haladás kulcsfontosságú. A kirakott köteleket többen is használhatják, így ezek közjószágnak tekinthetők. A köteleket serpák rakják ki. A serpákról csak így névtelenül beszélünk, de pontosan ugyanolyan embertelen körülmények között másznak és dolgoznak, mint világhírű hegymászóink, a különbség csak annyi, hogy ők ezért pénzt kapnak. Nem keveset, hiszen napi szinten teszik kockára az életüket. Ebből adódik a konfliktus: a köteleket kirakni drága.
Ezzel máris eljutottunk a közjószágok előállításának problémájához. Tekintettel arra, hogy a kötelek nem elengedhetetlenek a szó legszűkebb (ha nem is szó szerinti!) értelmében a sikeres csúcstámadáshoz, minden expedíció hajlamos arra, hogy a kötelek iránti igényét a valósnál alacsonyabbnak állítsa be ("serpák nélküli mászás") remélve, hogy azok, akiknek erre nagyobb igényük van (pl. nyugdíjas hegymászók - Soria 74 éves), vagy egyszerűen a plusz költség kevésbé terheli meg őket (pl. banki szponzorációjú expedíciók) majd kiteszik a köteleket és ha mégis szükség lenne rájuk, majd elérhetők lesznek. Bár a kötelek kirakása mindenkinek jó, a költségek a kirakó felet terhelik. Ha a költségvállaló nem tudja internalizálni az externáliákat, azaz ha az általa nyújtott szolgáltatásért nem kap megfelelő kompenzációt, akkor keveseknek, vagy akár senkinek nem áll érdekében előállítani a közjószágot.
Soria szerint a munka összehangolása végett megbeszélést tartottak, melyben több expedíció ígért köteleket, de végül csak ők raktak. (Nem tudom, mi a jobb ígérni és nem kitenni, vagy még csak nem is ígérni, ennek lehetnek kulturális okai is.) A kölcsönösség nem internalizálja az externáliákat, viszont az "elveszett" pozitív külhatásért cserébe élvezhetünk egy szolgáltatást, amit mások nyújtanak. Kb.: nem fogom egyedül kitakarítani a lépcsőházat, de benne vagyok, hogy mindenki seperjen fel az ajtaja előtt. Ha feltesszük, hogy Soriáék mindig raknak ki köteleket, matematikailag a játék egy fogolydilemma, aminek a Nash egyensúlyában dolgoztat serpákat, jóllehet mindenki jobban járna, ha mind dolgoztatnának.
Feloldható ez a probléma? Aligha: ha valaki egyoldalúan erőfeszítést tesz, a Nash egyensúly definíciójából adódóan rosszul jár. A közjószágok önkéntes előállítása gyakran igényel állami beavatkozást: valaki beszedi a pénzt és fizeti a serpákat. Ha jól értem, a sokkal népszerűbb Mount Everesten pontosan ez történik.
