Kire tartoznak a Szerbiából Magyarországra áramló migránsok? A szerb álláspont szerint csak az maradhat Szerbiában, aki nem jutott Magyarországra, onnan - kiutasítás esetén is - Magyarország feladata a migránsok ellátása. Egy axiomatikus megközelítés (féle) következik. 

A migráns válság játékelméleti szempontból az úgynevezett folyómegosztási problémára (Ambec, Sprumont, 2002)hasonlít: Adott egy folyó, mondjuk a Nílus, aminek a mentén több ország helyezkedik el. A víz a folyó érdekes részén már csak egy forrásból táplálkozik, így a folyó alsóbb folyásán elhelyezkedő, ún. torkolatközeli országok annyi vízzel gazdálkodhatnak, amennyit a felsőbb folyáson elhelyezkedő forrásközeli országok meghagynak nekik. Ha feltételezzük, hogy az országok hasznossága függ a felhasznált víz mennyiségétől, a feladatban megjelennek az externáliák, méghozzá egy nagyon speciális formában, hiszen csak a forrásközeli országok döntései hatnak a torkolatközeliekre és nem fordítva. A probléma akkor igazán érdekes, ha feltételezzük, hogy a termelési függvény konkáv, azaz a rendelkezésre álló víz egyre csökkenő mértékben növeli a hasznosságot. Ekkor ugyanis lehet értelme az országok között olyan koalícióknak, ahol pénzbeli transzferek révén valamely ország lemond a víz egy részéről es átadja azt koalíciós partnerének.

Szándékosan nem neveztem meg, ki kinek fizet, ugyanis nem világos, hogy kié a víz. Van den Brink szerzőtársaival (2012, 2013) többféle elosztási szabályt is karakterizál, a karakteriáció alapját pedig - néhány technikai feltételezés mellett - a víz tulajdonjoga adja. Ilyen elosztási szabály lehet az, hogy mindenki annyi vizet tart meg magának, amennyit csak akar, vagy ennek a fordítottja: senkinek sincs joga a vízhez, mindent tovább kell adni (és végül a torkolati ország fogyaszthatja el). Egy változat szerint mindenki annyi vizet tart meg, amennyit csak akar, de ha eladja a vízhez való jogát, azzal nem juthat nagyobb haszonhoz, mintha elfogyasztotta volna (azaz a kedvező üzlet mellett a víz egy részét tovább kell engednie). Végül a Territorial Integration of all Basin States (TIBS) szabály szerint a vizet közösen kell kezelni, stb.

A víz fontosságát nem kell magyarázni, de a jóból is megárt a sok. Ambec és Ehlers (2008) kiterjesztették a modellt, megengedik, hogy az országok igénye telítődjön, ennél nagyobb vízmennyiség esetén a hasznosság már csökkenjen. A túl sok víz például árvizekhez vezethet. Alcade-Unzu, Gómez-Rúa és Molis szinte még ropogós cikkükben (2015) már egy kifejezetten szennyezett folyót vizsgálnak és a tisztítás költségeinek elemzésére a forrásközeli országok felelősségét emlegetik. Ezek a modellek már többnyire megengednek elágazásokat, több forrást és deltatorkolatot is, lényegében egy irányított aciklikus gráfot (ún. DAG-ot).

A migránsok vonulása felfogható egy ilyen folyómegosztási problémaként, a forrás a Közel- és Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika, a cél pedig Németország, Svédország és egyéb jóléti országok. A folyómegosztási problémával szemben itt a telítődés szintje meglehetősen alacsony a migránsok számához képest onnantól pedig az országok szabadulni akarnak a feleslegtől. A folyómegosztási problémához hasonló elosztási elvek ugyanakkor itt is megadhatók, de jelentős különbség, hogy az érkező migránsok száma endogén, az alkalmazott elv visszahathat rájuk.

Ilyen elv lehet, hogy egy országnak senkit sem kell befogadnia, a migránsokat továbbküldheti: lényegében ezt teszi Görögország, Szerbia és átmenetileg Magyarország és Ausztria is, amikor a beérkezőket busszal, vonattal, vagy bárhogy egyenesen a következő határra szállítja. Itt Magyarországnak azt kell mérlegelnie, hogy mi a költségesebb, a migránsok utaztatása, vagy a határok védelme - a torkolatközeli országoknak pedig azt kell mérlegelniük, hogy hogyan vegyék rá a forrásközeli országokat a szigorúbb határvédelemre - az Egyesült Királyság politikája a pozitív ösztönzőre példa, az osztrák határ lezárása pedig a negatívra.

Ilyen elv lehet egy TIBS szerű elv, mely a migránsokat közös feladatként kezeli, elhelyezésük közös feladat. A kvótarendszer valami ilyesmi lenne, de nem lenne rossz itt is gondolni a forrásközeli országok ösztönzőire: kis országként Magyarországra, vagy Görögországra kevés migráns jutna, miközben a határ védelme láthatólag jelentős erőfeszítést igényel(ne).

Az ösztönzők szempontjából a legjobb elv, ha nem lehet migránsokat továbbküldeni. Ha jól értem, a Dublini Egyezmény ezt az elvet rögzíti: A beérkező migránsokat az első adandó alkalommal regisztrálni kell és amíg menekültekké nem válnak, az adott országban kell maradniuk, ha továbbmennének, visszatoloncolhatók. Ez nyilván kényelmes helyzetbe hozza a torkolatközeli vagy célországokat, hiszen rajtuk semmi nyomás nincs, tehetnek látványos gesztusokat, miközben a forrásközeli országokra a pofozógép szerepe hárul kerítésépítéssel, rossz sajtóval, stb.

Egyezmények ide, vagy oda, amíg egy ország ötletszerűen lezárhatja belső Schengeni határait, de facto, a harmadik elv van érvényben. Ekkor egy országnak az az érdeke, hogy csak a saját telítődési szintjéig fogadjon migránsokat. A továbbutazás egyelőre kizárt, Ausztriában "megtelt minden ágy", így érthető, hogy Magyarország áttért a határok szigorú biztosítására. Sokak szerint ez nemkívánatos. Szerencsés volna ugyanakkor ha ezek a nyilatkozó politikusok a populista szavak helyett a megoldáson törnék a fejüket. Ja, a kibicnek semmi se drága.

Hivatkozások

Alcalde-Unzu, J., Gómez-Rúa, M., & Molis, E. (2015). Sharing the costs of cleaning a river: the Upstream Responsibility rule. Games and Economic Behavior, 90, 134–150. http://doi.org/10.1016/j.geb.2015.02.008

Ambec, S., & Ehlers, L. (2008). Sharing a river among satiable agents. Games and Economic Behavior, 64, 35–50. http://doi.org/10.1016/j.geb.2007.09.005

Ambec, S., & Sprumont, Y. (2002). Sharing a River. Journal of Economic Theory, 107(2), 453–462. http://doi.org/10.1006/jeth.2001.2949

Van den Brink, R., van der Laan, G., & Moes, N. (2012). Fair agreements for sharing international rivers with multiple springs and externalities. Journal of Environmental Economics and Management, 63(3), 388–403. http://doi.org/10.1016/j.jeem.2011.11.003

Van den Brink, R., Estévez-Fernández, A., van der Laan, G., & Moes, N. (2013). Independence of downstream and upstream benefits in river water allocation problems. Social Choice and Welfare, 173–194. http://doi.org/10.1007/s00355-013-0771-x