Ma este ér véget az Éden Hotel. Alapvetően jónak tűnt a játék alapötlete, már az is élmény, hogy a játékosok nem az sms-ezők kegyeiért küzdenek, hanem sorsukat alapvetően személyiségük, döntéseik határozzák meg. Sajnos aztán kiderült, hogy ennél sokkal többet számítottak a szerkesztői döntések és a legérdekesebb játékosok váratlanul, teljesen értelmetlen módon estek ki. Ezzel együtt láttunk pár érdekes mozzanatot, ahol a gondolkodás is szerepet kapott. 

Talán azzal kezdeném, hogy egy játéknak alapvetően három fő eleme van: a játékosok és a szabályok. A három úgy jön össze, hogy a szabályokat két részre bonthatjuk: egy részük a döntési lehetőségeket határozzák meg, míg mások a játék végét értékelik. Már az sem egyértelmű, hogy kik a játékosok, hiszen -bár csak alkalmanként néztem a műsort- tudtommal előfordult, hogy a "statiszták" közül is kilépett egy új versenyző, illetve már kiesett versenyzők rendszeresen kaptak új esélyt, vagy hatottak valamilyen módon a játékra. A döntési lehetőségek többnyire világosak voltak, azonban a döntések következménye nem, így pedig stratégiáról aligha beszélhetünk.  Nem hiszem, hogy a játék élvezhetőségét növelték volna ezek az "édenben bármi megtörténhet" című mozzanatok. Ugyanez másutt is igaz: jólértesült nézők szerint a műsor nemzetközi receptre készült, ahol az egyes játékosok szerepeket játszottak, kvázi garantálva a konfliktusokat, balhékat és elkerülendő, hogy mindenki csak nyaraljon. Ez szükségessé tette egyes szereplők kiszórását a forgatókönyv szerint és erre a rendezőnek számos kevésbé nyilvánvaló lehetősége is volt. 

A játék fő eleme a párválasztó ceremónia, ahol a többségben levő nem képviselő választanak párt, majd a "kisebbségi" nem többek által választott képviselője dönthet, hogy az őt választók közül ki megy és ki marad. A "megy" ezesetben a játékból való távozást jelentette, holott sokkal hosszabb és talán fordulatosabb párválasztási ceremóniák is lehettek volna egy késleltetett elfogadási algoritmus (Gale és Shapley, 1962, magyarul l. ) alkalmazásával. Ekkor ugyanis az elutasított -mondjuk- fiú odaállhatna egy másik lányhoz (újabb összenézés/sápadás/vigyor - kinek mi) és az egész kezdődne előlről. Nyilván nem kellene olyan hosszú hatásszüneteket tartani, hiszen a végső párosítás eleve kicsit lassabban alakulna ki, de talán ez sem menne a nézhetőség rovására. Ha a résztvevőknek konzisztensek a preferenciái, akkor a párválasztás így is hamar véget érne. A dolognak nyilvánvaló hátránya lenne, hogy tényleg a gyengébb játékosok esnének ki (speciel érdemes lenne erősnek lenni) és az elutasított játékos jó eséllyel játékban maradna más párjaként. 

A játéknak volt egy nagyon alapvető eleme, aminek jelentőségét rendesen alábecsültem, ez pedig a társadalmi-lelki oldal. Nem volt elég erősnek lenni, jobb volt egy erős csoport gyenge tagjának lenni. Az együttműködés-versengés érdekes viszonya egy valóban izgalmas (kooperatív) játékelméleti probléma.

A mai posztot tulajdonképpen egy tegnapi epizód inspirálta. A döntő küszöbén álló négy játékosnak lehetősége volt jelenlegi partnerét egy kiesett játékosra cserélni. Az alapvető hozzáállás az volt, hogy ez fel sem merül, ez most nagy szemétség lenne. Nem akarok a dolog pszichológiai részébe belemenni, hiszen ehhez nem értek, de valakit így visszavenni majdnem nyerő pozícióba, olyan gesztus, amit meg kell hálálni. Ha valaki így lecseréli a partnerét, jó esélye van rá, hogy a partner -adott esetben- megosztja vele a fődíjat. Az egyetlen kockázat abban rejlhet, ha a kialakult pár ezzel gyengébb lesz és esetleg a párok közötti csatában alulmarad. Csak egy csere lehetséges, tehát az új partner mellett ezzel biztos helyet nyerhet a döntőbe. Érdemes-e cserélni?

Ezek a párok csak a végjátékban alakultak ki, nincsenek összenőve. Mi van, ha a következő cserelehetőség a partner régi nagy szerelme? Jobb megelőzni a bajt és inkább kiejteni a partnert. Az első két cserelehetőség nem volt komoly, bár bárkivel jobb a döntőbe menni, mint kívülről nézni a játékot, így még itt is érdemes lehetett volna cserélni. A fekete lány (Linda?) végül lecserélte Danit. Dani ezt meg is érdemelte, mert elég maflán játszott. Megjegyzem, hogy Alíz -vérszerződés ide, vagy oda- lecserélhette volna Kristófot Danira. Utóbbiak ugyanis lényegében megegyeztek (több más versenyzővel), hogy összejátszanak és bár talán ki senki nem mondta, de elosztják a nyereményt. Ezzel a lépéssel Alíz magát megmenti, Kristóf nyereménye nem csökken és talán még ő is egy erősebb pár tagjaként futhat neki a döntőnek. Igazán taktikus persze az lett volna, aki már az első körben cserél, de ugye itt jönnek megint a személyes érzelmek.

Aztán meglátjuk mi lesz a döntőben: stratégia, vagy szerencsejáték. Lényegében szerintem ezen múlik, hogy ki fog nyerni.

 Hivatkozások

Gale, David, and Lloyd S. Shapley. 1962. College admissions and the stability of marriage. American Mathematical Monthly 69: 9–15. http://www.jstor.org/stable/2312726.

Kóczy, László Á. 2009. Központi felvételi rendszerek: Taktikázás és stabilitás. Közgazdasági Szemle 56, no. 5: 422-442.