Budapesten túl vagyunk az ár tetőzésén. Reméljük, hogy az ár komolyabb incidens nélkül levonul, aztán jöhet a helyreállítás és a károk felmérése. Ilyenkor újra fellángol a vita: hogyan védekezzünk a jövőben hasonlóan szélsőséges árvizek ellen és nem utolsó sorban: ki fizesse a védekezést? A védekezés nemzetközi együttműködést igényel, vagy igényelhet így kézenfekvő mindezt egy kooperatív játékkal modellezni. Az ilyen játékokat a szakirodalom folyómegosztási játéknak nevezi (Ambec, Sprumont, Journal of Economic Theory, 2002).
Az árvíz vége felé megjelent még egy index cikk, ami felvetette, hogy az új osztrák gátak befolyásolhatják az árvíz magyarországi alakulását. A magasabb gátak, az új gátak csökkentik a folyó árterületét, a beérkező víz gyorsabban folyik tovább az árvízi területekre. Mindez a folyó alsó folyásán magasabb vízszintet, magasabb védekezési költséget jelent. Az a kellemetlen, hogy az externáliák egyirányúak, azaz ha nem tetszik az osztrákok védekezése, nincs mit tennünk. Ennél azért és helyzet összetettebb.
Az Ambec és Ehlers (JET, 2008) által vizsgált folyómegosztási játékok, ahol már a túl sok víz káros az egyes szereplők számára (a játékosok "telítődnek") kifejezetten az ilyen problémákat modellezik. A klasszikus alkalmazások két területről kerülnek ki: vízhiányos területen a vízmennyiség elosztása a kérdés, míg általában felmerül, hogy ki (melyik ország) milyen mértékben szennyezheti a folyót. Kétféle megközelítés létezik.
Már önmagában az is segít, ha megengedjük, hogy az országok koaliciókat hozzanak létre. A koalíció tagjai közösen védekeznek. a közös érdekek szem előtt tartásával. Szokás konvex, azaz folytonos koalíciókat feltételezni, de egy nem folytonos koalíció nyomást gyakorolhat a közé besorolt országokra, így egy ilyen konfiguráció is lehet sikeres. Ha feltételezünk egyfajta együttműködést, akkor felmerül a kérdés: ki milyen mértékben járuljon hozzá a költségekhez. Csütörtökön a NEXT Workshop on Networks and Externalities meghívott előadója, Lars Ehlers a Szennyező Fizet Elvről (Polluter Pays Principle) tartott előadást. Itt például feltételezzük, hogy minden országnak joga van a tiszta vizekhez, így a szennyezett vizek által okozott károkat a szennyezőnek meg kell térítenie. Ez az elv rendelkezik bizonyos kedvező matematikai tulajdonságokkal, de feltételezi, hogy a szennyezésre való érzékenység objektíven mérhető. Ellenkező esetben felmerülhet morális kockázat: az érzékenység eltúlzása indokolatlan jövedelemhez juttathatja a sértett felet és érdektelenné teszi abban, hogy védekezzen.
Ezzel szimmetrikus az a felfogás is, hogy mindenkinek joga van a szennyezéshez és ha ez valakit zavar, tegyen róla, hogy ne zavarja. Mivel az ipari szennyezés valamilyen profitszerző tevékenység mellékterméke, így indokolt lehet, hogy a szennyező fizessen, ha az eszköztárat az árvíz esetére alkalmazzuk teljesen más a helyzet. Van der Laan, van den Brink és Moes (Journal of Environmental Economics and Management, 2012) az igazságos elosztás lehetséges módjait elemzik. A kooperatív modellek fontos eleme, hogy az egyes játékosok között megengedünk transzfereket, azaz ha nem szeretnénk, hogy a jövőben elárasszon minket a németektől jövő áradás, akkor kvázi nekünk kellene területeket vásárolnunk Németországban vésztározók céljából.
Mivel a védekezés költségei gyengén szubadditívak, az ilyen, együttműködésen alapuló árvízi védekezés minden bizonnyal (költség)hatékonyabb, mint ha mindent házon belül próbálunk kezelni. Kevésbé látványos, mint az elmúlt napok hősies védekezése, de talán nem ez a fő szempont.
